Volt egy pillanat, amikor iszonyatosan erős félelmet, mérget, csalódást és hitetlenséget éreztem, ami annyira fájt, hogy azt hittem belepusztulok. Ha becsuktam a szemem pirosat és narancsot láttam váltakozva, ha nyitva volt szinte alig láttam valamit a hegyektől, melyek elém gördültek.
Lélekben harcoltam, nekivágtam a hegyeknek, már az összes ujjam véresre sebeztem, ahogy karmaimmal kapaszkodva próbáltam feljebb és feljebb jutni, de valami folyton visszarántott a mélybe a kilátástalanságba.
És jött egy hang, egy kedves, selymes hang, mely azt súgta: ” Engedd”…..
Eszembe jutott egy régi mondás: Hagyd magad, hamarabb szabadulsz!
Én félresöpörtem a hangot, az emléket, és újra nekivágtam sebeimmel, fájdalmaimmal együtt, újra a magasba törtem, izmaim megfeszültek, verejtékem már véres volt, ahogy törtem a csúcs felé, majd ahogy erőm határához értem, újra elkapott egy örvény, és magával rántott a mélybe. Keserű könnyeim nyeltem, fájdalmam már elviselhetetlen volt……, Jézust kerestem szemeimmel, de csak halovány körvonalait láttam a lángtengeren át, ahogy mosolyog, és suttogva mondja: „Engedd”
És akkor megértettem.
Beleengedtem magam a mélybe, a tűzbe, a lángok nyaldosták testem. Húsom elevenen égett, hajam tűzkorona fonta egybe, míg utolsó emlékem, ahogy lelkem tükre dalolva táncot jár az örvénylő lángtengerben. A saját haláltusám örömtáncát jártam ősi dalokat kántálva hívtam magamhoz a megváltás szellemeit.
És egyszer csak csend lett.
Végtelen csend és várakozás ölelte át elhamvadt testem.
Sivító madár hang vágta keresztbe a rám telepedett szürke csendet, és ahogy a hang megérkezett hozzám, maga a tudat is, hogy a hang a saját torkom gyümölcse. Akaratlan dalolásba kezdtem, mely a fület idegen, és rémítő hangáradat befogadására kényszerítette. Fájdalmas üzenet érkezett….
A „poklok pokla” gondoltam, miközben fentről szemléltem a tájat, a háborús helyszínt, az ürességet….a nagy semmit, mely immár porrá égett….
Egyszer csak megmozdultam a hamu alatt. Élet van a felszín alatt, minden ami körülvett, ami rám ragadt, minden ami álca, ami rossz, ami negatív, ami fájdalmat és félelmet teremtett, ami hamis hangokon fortéllyal és kínnal uralkodni vágyott felettem, már nincs többé. A szabadság, és a saját mozdulat emléke csupán, melyet régen éreztem….
Azt hittem én haltam meg, de tévedtem.
Vakító fénysugár égető nyalábjai ellen védekezve szemem elé kaptam karom. Ahogy önkéntelenül emeltem, finom szemcsékben hullott alá a hamu, felfedve új testem, új életem.
Az anyaföld végtelen nyugalmával, hitével és szeretetével megtelve emelkedtem fel a hamu alól, megnyújtózva a fényben, arcomat szelíden a fény felé fordítva adtam hálát isteni segítőmnek, tanáromnak, kísérőmnek. Ő hitt bennem, és én hittem magamban, mikor megengedtem a a mélyre merülést.
Lángoltam és elhamvadtam, hogy új terepet teremtsek saját magam számára.
Megtisztultam a tűzben, újjá születtem hamvaimból, a fényre. Most dalolok a széllel, szárnyalok a fényben, átölel a szeretet, és a magasból könnyedén földet érek, ahol a hangom gyökeret ereszthet. A gyökerek színpompás virágokat növesztenek, harmatcsepp simogatja szirmaikat.
Mézként csordogál szárnyaimról a tudás, a hit és a szeretet, melyet szomjazva nyeli mind, ki nyitott rá. Fürdőznek mind benne, kik félelmeiket elhagyva szembe mernek nézni önmagukkal.
Éppen időszerű a változás, és hogy ledobd magadról mindazt, mi nem téged szolgál, mi gátat emel, vagy elterelne a helyes útról.
És zárjuk az évet. A fény megszületett, hogy erőt és hitet adjon terheid, visszatartó erőid könnyed lerázásához.
Engedd , csak engedd, hogy történjen.
Kézzel foghatóvá tettem az élményt:
